December 18. Még 6 nap karácsonyig – futna a sor a képernyő alján, ha most egy filmet néznénk. Nem, ez nem egy újabb „húúúmárhetekótaakarácsonyrakészülök!” post annak ellenére, hogy szeretem a karácsonyt. Évek során azonban a ráhangolódás egyre nehezebb. Vélhetően ez kizárólag rajtam múlik, ezért ma erőt is vettem és igyekeztem magam hangulatba hozni.

Az utcát és az üzleteket (nem épp ajándékvásárlás céljával) járva hetek óta a szokásos, részben tanácstalan, részben fanatikus tömeg jött szembe. Ekkor ötlött fel bennem a fentihez hasonló gondolat, miszerint idén karácsonykor a véleményemet adom ajándék helyett mindenkinek.

Tegnap egy kedves, újdonsült ismerősömmel – a megújulási folyamat kezdeteként – jártunk körbe célirányosan néhány boltot. Mindeközben, a tömegben, hálás voltam, amiért a családban már évek óta bevezettük, hogy ajándékot kizárólag a gyerekek kapjanak és nekünk, felnőtteknek az együtt töltött idő kerül a masni és a fa alá. Az idő, amiből általában kevés jut mindenkinek és főleg egymásra.

Létezik egy elmélet, miszerint mindannyiunknak megvan a maga szeretetnyelve. A teljesség igénye nélkül az érintéstől az együtt töltött időn át az ajándékokig. Nálam – a fentiekből nyilván egyértelmű – az ajándékozás nem szorosan a szeretet jele. Így könnyű, igaz?

Na de azt gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, viszont valamilyen okból ennek ellenére többen mégis próbálnak megfelelni. Valaminek. Elvárás, szokás, saját maga által generált kényszer? Gondolván, ez segít az elszúrt emberi kapcsolatokon és majd a megajándékozott attól lesz boldog(abb)? Ideig-óráig lehet (és ha az ő szeretetnyelve az ajándék).

Egy elképzelt világban, ahol mindenki reálisan értékeli magát és nem az vezérli tetteit, hogy vajon megfelel-e vélt, vagy valós elvárásoknak, ahol a karácsony valóban a szeretet ünnepe, a szülők és a gyerekek elégedettek egymással és az egymás iránti tisztelet és elfogadás is jelen van. Ott nem lenne szükség a hetekig tartó, „jaj de neki még mit vegyek?!” ámokfutásra, és nem lennének kényszerűen megé(ü)lt karácsonyi ebédek, vacsorák.

Na de azzal indítottam, hogy igyekeztem magam hangulatban hozni, így aztán megnyugtatásképpen: nem az sült ki belőle, hogy Dunának megyek a végére. Ráhangolódás közben pusztán csak elkalandoztam és világmegváltás helyett csupán arra jutottam, mennyivel könnyebb lenne, ha mindenki szembe nézne az árnyaival,

és elsőként saját magát lepné meg az önismeret nagyszerű hatalmával. Következő karácsonyra jöhetne például az elfogadás művészete és – mint minden mese végén – az igazi szeretet. Ekkor aztán bárki elégedetten várhatná a karácsonyt, ajándékok nélkül is.

Zárszóként és egyben hangolódáshoz szóljon a karácsony elmaradhatatlan filmes kellékéből kedvenc sötét lovagom, Billy Mack.

Megfeleléstől mentes, örömteli karácsonyra hangolódást mindenkinek!

bg.