Lehetett volna ez a bejegyzés egy napsütéses-cukormázas, itt van az ősz itt van újra írás is. Na de egyrészt az élet nem (mindig) habostorta – bár ez legtöbbször csak hozzáállás kérdése és a cukor ráadásul hosszú távon nem is áldásos – , másrészt az édes élet is unalmas egy idő után, hisz a gyarlóság eredendően kódolt tulajdonsága az emberiségnek.
Ismerős bárkinek az a reggel amikor semmi se jó? „hagyjálbékénutálomazegészet, sohasemmirenincsidő, minektartvalakikutyáthaúgyáltalában-ésfőlegéjszaka nagyívbenszarikráéscsakugat-énmegnemalszom ésmégaszememiskarikás!” Na, hát ilyen reggel után útnak indulni, bármiféle közlekedésben részt venni csak hab azon az aktuálisan keserűmázas tortán.
Szólhatnék épp arról is, hogy mekkora ívet hagyjunk egy kerékpáros mellett, ha lekerüljük őt autóval (és mondjuk nem kettővel, hanem legalább 50 km/h-val), de biztosan van mindenkinek olyan élménye is amikor a „kocsogbiciklisazebránnincselsőbbséged főleghanemislátlakmegidőben!” A lényeg az lenne, hogy ha már kénytelen-kelletlen morcosan, vagy szerencsés helyzetben jókedvvel kilépünk az ajtón, mindenki rájöjjön, hogy „jééé, emberek, jééé, nem vagyok egyedül”, najó’vanakkor odafigyelek, bár semmi kedvem inkább csak bámulnék ki a fejemből.
Egy fentihez hasonló, jó hangulatú induláskor, ha kocsival megyek, legtöbbször az elsődleges gyógyír a zene (bár ez nálam általános). Viszonylag rövid úton megtalálom a kevésbé lágy dallamokat…
… és kezdődhet a suhanáááás.
Mert a suhanás jó, a suhanás gyógyír, a suhanás kikapcsol és feltölt. Napsütésben vagy borongós napon, zenét bömböltetve, feledve a kisebb nyűgöket (máris de cuki ott az a kutya és a korrektor meg a pirosító az én barátom!), a nagyobbakon meg úgyis felesleges aggódni, inkább cselekedni kell és „lehetekénisazazeggggy”!
Na és ekkor, amikor is már látom a szivárványt – na meg a fényt – és milyen szerencsés is vagyok érzés fog el, és az elsőt még kikerülöm, a második még tanuló, a harmadik idős és már talán alig lát, a negyedik biztos nem ismerős erre és csak egy utcát keres azért megy kettővel….a hetedikig talán türelmes vagyok, bár érdekes módon a zene egyre hangosabb lesz. Még egész szépen is mosolygok miközben intek az elém kivágónak, hogy „naggggyonszívesen, peeersze!”
Optimális esetben ebben az állapotban érkezem meg a célhoz és kitart az önturbó. De sejthetően vannak h(r)osszabb utak, több türelemjátékos és hálátlan résztvevő, és így fordulhat elő, hogy még az én – messzeföldön híres – türelmem is elfogy.
Na ekkor jön a „miértnemmészkiakülsősávbabakker?!”, „mosttényleg30alkellmenniközéépen?!”, „ésmégnéz!” „fogalmadsincsmitörténikkörülöttedugye?”, „hamehetünk70elisahungárián-akkormiértnemtesszük??” és még megannyi kínzó kérdés, ami persze rendszerint költői, de annyiszor megfogadtam, hogy egyszer legalább leírom tudva, hogy semmi sem fog változni ezen a téren.
Viszont az biztos, hogy mindannyiszor amikor meg nem értett szemekkel találkozom, nagy kedvencem, Dorogi Peti hangja cseng majd a fülembe, miszerint „hiábanézelaszemembe!” 😉
Mindenkinek élvezetes suhanásokat a kora őszi mézes-szirupos napsütésben és „egyajelszó”: az úton leginkább előre és szükség esetén a szélre hajts! 😉
bg.
A csodás fotókat ismét köszönöm kedves barátnőmnek, Halmai Gyöngyinek.
